Kaja, pia: Amint beléptem rögtön megdobogott a szívem a nagy terem végében terpeszkedő asztaltól, hívogatóan ücsörögtek egymás mellett a borok és a pezsgők. Profi sáskaként sikerült mindenből inni, a vörös első eresztését dizájnos üvegpoharakban adták, és finom is volt, aztán a félszáraz pezsgő csalódást okozott. Nem tudom miért májkrémízű minden pezsgő ami nem száraz. A sokkot végül sikerült egy jó kis fehérborral, majd zárásként egy újabb vörössel oldani, egészen a szalonspiccig, de ezeket már műanyagpohárban adták. A kaja csalódás volt, mert boltban kapható előrecsomagolt sós sütemények voltak, az a fajta porállagú cucc, ami elpusztíthatatlan nyálkát képez az íny és a fogsor között. Ha már nem akarnak rendes háromszögszendvicseket, legalább vegyenek pogácsát. (3/5)

Társaság: Dupla kiállításmegnyitó volt, jó sok fiatal forgott körbe-körbe, a fele szinte biztosan a VAM patronáltja volt/lesz/szeretne lenni. Képviseltette magát az idősebb generáció is, néhány néni és bőrkabátos kivénhedt sáska személyében, akikkel konkrét beszólogatós közelharcot kellett vívni egy-egy túltöltött műanyagpohárért. Ezt szeretem, ez adja meg igazán a megnyitók hangulatát. Viszont hiba volt a két hiszti közé időzíteni az itatást, mert a második megnyitóra már nehéz volt beerőszakolni a fogyasztásra gyúró arcokat. (3/5)

Beszéd: Az első kiállítás beszédéből annyit hallottam, hogy erős hangosítással fényezték a tehetségfelkaroló projektet, majd egy dorombos ember dorombolt, amit nem igazan tudtam összekapcsolni Kis Róka Csaba képeivel, hacsak úgy nem, hogy némelyiken huszárok is szerepelnek. A második beszédre meg nem fértem be, mert a kissé illumináltak eltorlaszolták az ajtót. (1/5)

Hely: Körülbelül ugyanazt lehet elmondani a VAM Centerről, mint a Művészetek Palotájáról. Nagyon jól néz ki, modern, tágas, lehet parázni az üvegpadlón, meg egyébként is, egy kortárs múzeumnak kábé így kell kinéznie. Attól elvonatkoztatnék, hogy itt mennyire van szó rongyrázásról, ehhez semmi közöm, mert nem az én pénzemből csinálták. (5/5)

Egyéb: Kis Róka Csaba képei teszettek, az elvonatkoztatós-belezős stílus remek példáit pingálta össze, bár nekem a legjobban a kisebb rajzai jöttek be, amiket már korábban is láttam. Az okádó huszár örök kedvencem marad. Ja, és ő legalább tud címet adni, ami nagy szó ebben a bizniszben. Kocsis Juditnál már bizonytalanabb vagyok, nekem ez túl elvont, és semmi szép nincs benne. A gyülekezési fázisban arconfotózott mindenkit, aztán a megnyitó alatt rávetítette a fejeket az egyik portréjára, aminek az üzenete valami kortárs dolog már megint. (3/5)